Dante Alighieri: Isteni színjáték – Pokol (részlet)

Vannak meghatározó művészeti találkozások az életemben.
Ilyen volt, amikor egyetemistaként először lapozgattam Bosch-albumot. Megbűvölve néztem a Gyönyörök kertjét, minden egyes részletet percekig tanulmányozva, míg a háttérben a Dead Can Dance Aion című lemeze szólt (melynek borítóján a Bosch-triptichon középső részének egyik részlete szerepel).
Ettől kezdve, ha valahol találkoztam Bosch művészetével, az garancia volt számomra arra, hogy valami érdekeset, valami elgondolkodtatót fogok látni.

Bevásároltam Bosch-albumokból, amiket időről időre átlapozgattam, s akárhányszor megnéztem egy képet, mindig felfedeztem benne valami újat.

Utazásaim során szeretem meglátogatni azokat a helyeket, melyeknek vannak művészeti kötődései is, így már nekiültem egy hollandiai és madridi út tervezésének, amikor jött egy hírlevél arról, hogy idén a Szépművészeti Múzeumban Bosch-kiállítás lesz.

Abbahagytam a holland és spanyol út tervezését és már alig vártam, hogy megvehessem előre a jegyem. Direkt nem a megnyitó utáni napokban mentem, gondoltam, akkor sokan lesznek, de aztán akkor is sokan voltak, amikor végül eljutottam a kiállításra (ami érthető, hiszen egy világszinten is jelentős tárlatról van szó).

A kiállítás minden várakozásomat felülmúlta. Már a bejáratnál úgy éreztem, hogy a középkorba csöppentem, s ez a kiállított darabokkal csak fokozódott. (A teremben halkan szóló Carmina Burana pedig hab volt a tortán, ahogy a Malleus Maleficarum és gondosan cizellált iniciáléi). Nagy hatást tett rám Nassaui Engelbert gróf hóráskönyve és a benne szereplő miniatúrák is. Külön kiemelném a Szépművészeti kiállításaira jellemző, az adott korszakra vonatkozó történelmi és kulturális áttekintést minden teremben, ami segített kontextusba helyezni az adott műveket (és pótolni saját tudásomat). A falak színezete és a gót betűtípus pedig telitalálat!
Azt hiszem, a Szépművészeti általam eddig látogatott kiállításai közül itt töltöttem el a legtöbb időt a művészet bűvöletében, de így is alig vártam, hogy hazavihessek valamit belőle valamilyen formában, úgyhogy utána egyenesen a MúzeumShopba mentem.  (Tudni kell rólam, hogy a múzeumok mellett a múzeumok boltjainak függője vagyok – nincs olyan múzeum, melynek boltjából ne hoztam volna haza valami emléket az adott tárlatról.) Nagyon szurkoltam, hogy ne fogyjon el a kiállítás katalógusa (sikerült megvenni), és nagyon szerettem volna egy, a kiállítást reklámozó plakátot venni (ezt is sikerült, jelenleg képkeretezőnél van). Vettem kaleidoszkópot és nagyítót is – noteszem már egy korábbi látogatásból volt (de még nem mertem beleírni, annyira szép, sajnálom prózai gondolatokkal elcsúfítani).
Ha lehetne, minden nap elmennék megnézni újra és újra és újra!

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”
E néhány szó setét betűkkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam: „Mester, nem értem, hogy mi áll ott?”
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
„Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
ahol meglátod a keserü népet,
a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.”

Dante Alighieri: Isteni színjáték – A Pokol kapuja (részlet)